Szóval, van ez a svéd meccs. Tirpákia egyszeri polgára próbálja feldolgozni, mint jó gimnazista Kölcsey műveit, de ez valahogy megfekszi a gyomrát. És nem. Nem és nem. Nem a karvalyorrú svédbosnyák menetrendszerű kilencvenplusz perces gólja miatt. Azon túltette magát úgy 10 perc alatt. Viszont azon, ami az előtte lévő 93 percben zajlott a gyepen, na azon még máig sem.

Először is, itt van ez a voltaképpen üdítően szimpatikus holland. Tény ami tény, közel másfél év alatt ifaplatónyival több profizmust, egyenességet, lelkesedést és főleg munkát sűrített bele Tirpákia örökké imádott sportjába, mintaz előtte levő 10 szövetségi kapi együttvéve Bozsikostul, Détáristul, Csankostul, Bicskeistül, Bohócostul Mateuszostul. És most mégis. Hiányérzet, düh, frusztráció, csalódás és üres reménytelenség. 

Sokan kibelezték már oda-vissza a súlytalan, impotens középpályát, az érthetetlen csatárok nélküli taktikát (amikor fátyolos tekintettel kell visszarévedünk a múltba Csank mester támadófutballjára vágyva, nem érdemes gólesőről álmodozni) a malactizenegyesből megkaparintott 1 pont kisiskolás szinten való eltapsolását vagy a meccs utáni nyilatkozatokat, úgyhogy ezeken, mint Tirpákia első számű megmondója gyorsan átlépnék.

De ezt a messziről jött Koemant nem értem. Persze nem volt ő része az elmúlt évtizedek nagy tirpák futballvalóságnak. Nem tudja ő, hányszor játszott már "sorsdöntő" meccset tirpákia 11 aranylábúja. Nem érzi át, mennyi lenyelt béka brekeg a gyomrunkban. Nem érti hányadszor pörgünk megint a mosttalánsikerül fíling örök spiráljában. Mégsem foghatom fel, mit lát még ezekben fiúkban. Mi tudja még motiválni miután közelről látta ezt a lélektelen, kilátástalan játékot. Látta a nihilt ködként leereszkedni a Stadion gyepére, és úgy nézett ki, képtelen belenyúlni a dolgokba. Látta Hajnalt elbújni a labda elől, és mégis a 82 percig a pályán hagyta. Látta szatyorban csapkodó halként vergődni Gerát a jobbszélen, mégsem váltott. Látta, hogy a 170 centis Huszticsenko tehetetlen kisfiúként szaladgál a 2 méteres sárga trollok között, mégis 45 percen keresztül hagyta a ráívelgetést. És egyébként meg látta hosszú napok óta, hogy nincs egy épkézláb csatár a csapatban, (ugyehát I. Levszkigyilkos Rudolf sérült, Priskintomi állítólag agyilag nincs a toppon, Torgellinho meg nem bír 45 percnél többet) mégsem hívott be senkit, legyen az akár Ferenczi Pista, Kabát Peti vagy bárki aki már lőtt gólt kapuba... Nem értem. Mintha lebénult volna, képtelen volt bármit is tenni, ami egy percig is reményt adhatott volna a folytatásra, és a szebb tirpák jövőre. (Sanyika beállítását végülis idevehetnénk, hacsak nem az egyetlen vállalható játékú középpályás helyére hozta volna be) Úgy tűnt, minden eddigi rátermettségét, okos taktikáját cselekvőképtelen bénultság váltja fel.

No nem. Nem követjük el a szokásos hibát. A szombat esti 94 perctől nem lett rosszabb a  focink. A Babos Ibra gól miatt nem lett nagyobb a szakadék köztünk, és a világfoci között. Ilyen volt minden már előtte is. Csak most tehetetlenül megint rádöbbentünk. És ez nagyon fáj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.